... Próbáltuk a dél-bánáti szemlét, aztán Pancsován a magyar gimnáziumot, ma egy kissé más a helyzet, hirtelen jött ez az egész dolog: rá voltunk készülve erre a szétzilálásra, de azért nem gondoltuk, hogy ilyen meglepõ gyorsasággal fog bekövetkezni; szóval könnyebb volt akkor küzdeni. A dél-bánáti szemle alkalával tartottunk tanácskozásokat, elõször az ifjúsággal foglalkoztunk, ezen keresztül jött szóba a gimnázium, aztán tárgyaltunk a hagyományápolásról, ez éppen Kovinban, itt szóltunk a nyelvhasználatról is, a Szabadka Sándor volt itt a tartomány küldötteként, épp akkoriban fedeztük föl, hogy volt itt egy gazdakör, 1896-ban alakult, kezdetben csak ilyen mûkedvelõ, késõbb meg komoly gazdasági társulás lett, ennek megtaláljuk az archíváját, itt voltak leiratok Újvidékrõl, úgy a huszas évek közepe táján a bonyhádi fajta tehenet akarták, hogy itt elterjedjen, ebben az ügyben küldtek Újvidékrõl egy leiratot, azt mutattam Szabadka Sándornak, hogy nagy fekete betûkkel magyar nyelven, alatta kisebb, s latin betûkkel szerbhorvát nyelven a szöveg... Mondom neki, hogy érdekes, akkor nem volt alkotmányolag szavatolva ez a jog, az életben mégis hasznáták, most meg van adva alkotmányilag, s mégis harcolnunk kell érte... - így kezdi válaszát az önszervezõdéssel kapcsolatos kérdéseimre a székelykevei Barabás Albert állatorvos, aki jelen volt a doroszlói alakuló gyûlésen, s aki mint iménti szavaiból is kiderül, már évtizedek óta foglalkozik a falu közügyeivel és a nemzetiségi lét kérdéseivel is.

- Most megalakult a VMDK Doroszlón, hát a szele csapkod minket is, heten-nyolcan voltunk Dél-Bánátból (Székelykeve, Debelyacsa, Versec, Pancsova), itt még nem alakult meg a szervezet, van egyfajta vaskalaposság, egy adag félelem, ez az utóbbi különösen az iskolázottabbakra érvényes, fõleg fiatalok írták alá azt a nyilatkozatot, vannak néhányan az oktatásügybõl is...

- Mitõl? Nehéz ezt megmondani, de attól tartanak, hogy megfúrják majd õket, voltak keserû tapasztalatok. De mikor a pancsovai magyar gimnázium ügyét indítottuk el, sem az osztályfõnök, sem az iskolaigazgató nem tartott velünk. Az egyik úgy vélekedett, õ nem teszi zsákba a fejét... Úgyhogy mi, szülõk mentünk, nekem nem lett semmi bajom, ezt állíthatom, hát a pancsovai gimnázium igazgatója, a Nagy Sívó Zoltán, aki nagyon sokat tett, neki az állásába került... De itt nekünk nem. Sõt, a koviniak támogattak bennünket. S ha most félnek az emberek, ez sem a kovini politika miatt van. Meg hát úgy gondolják, hogy várjunk még, majd meglátjuk... van idõ. Mi viszont azt mondjuk, hogy nincs idõ, most kell cselekedni, tömegesen...

- Kissé fájlaljuk, hogy úgy mondjam, hogy a már megalakult vezetõség, noha ígéretet tett, nem nagyon angazsálta magát, nem érezzük ezt; itt a kovini gimnázium magyar tagozatának megnyitása sok tennivalót ad, beszélgetni kellene a szülõkkel, mert annak idején megmételyezték õket, telebeszélték a fejüket, hogy a gyerek elõrehaladása érdekében szükséges, hogy államnyelven tanuljon, a szülõk megijedtek, s már az elemiben sem akarták, hogy magyarul tanuljon a gyerekük. Így lett, hogy noha Kovinban a háború után volt nyolcosztályos magyar iskola, aztán lement négy osztályra, majd egészen eltûnt, így állunk Versecen is, Ürményházán is, onnan busszal viszik Zicsifalvára a diákokat.

Itt tehát még kölcsönösen beszélik egymás nyelvét, törekszenek erre, a vegyes házasságból származó gyerekeket sem íratják szabályszerûen a szerb tagozatra?

- Véleményem szerint a közösség megtehetné azt, hogy a magyarság számára talán nem egészen elveszett koviniakat valahogy megsegítené, ha megnyílna legalább az alsó négy magyar tagozat, ez sokat jelentene - kapcsolódik a beszélgetésbe Barabás felesége, Poros Anna, akit Doroszlón beválasztottak a vezetõségbe.

- Lehetne sok mindent, például meggyõzni a szülõket, hogy a régi agitáció helytelen volt, példák vannak rá, hogy akik magyarul érettségiztek, befejezték az egyetemet, s utána is boldogultak az életben. Én is magyar gimnáziumot fejeztem be, aztán az egyetemen az elsõ elõadás után úgy éreztem, legjobb lesz otthagyni, olyan nehéz, aztán hallottuk, ezt mondják a szerbek is, tehát nem sopánkodni kell, hanem tanulni, dolgozni, és sikerült (...)